Anyu, úúúúgy szeretnék egy kiscicát!

Még le sem tettük januárban az utolsó dobozt az új házban, már előbukkant a reménykedő kérdés:

Akkor itt ugye lesz kutyánk/macskánk, igaz?

Akkor még könnyű volt elhessegetni a kérdést, mondván, rengeteg a tennivaló, és még hideg is van, majd visszatérünk rá.

A hétvégén legkisebbikünk a barátnőnél szembesült egy valódi, hús-vér-szőr-karom kiscicával. Azóta megállíthatatlan, napi téma, hogy nekünk is legyen. 

Több vonalon gondolkodunk.

1. Se apa se én nem bírjuk a macskákat! Akkor inkább kutya.

2. A macska mégiscsak önállóbb, nem kell kutyaszart szedegetni, nem ugat, kevesebbet eszik stb.

3. Nincs rá időnk: munka után három gyerek és a kert elég munkát ad.

4. Valahol olvastam, jó a gyereknek, ha nem ő az utolsó a sorban; ha van még egy kisállat, aki még nálánál is kisebb, akiről ő gondoskodik; felelősségtudat blablabla…

5. Az érzelmi faktor: a gyermek nem hisztizik, nem erőszakoskodik; tőle teljesen meglepő módon visszafogott, türelmes, kérlelő és bánatos, amíg nincs döntés… mintha tudná, hogy pont ezzel vesz le a lábamról!

Nos, a kérdés még nyitva áll. 

Attól tartok, alapvetően nem is az észérvek fognak győzni, inkább az:

a saját kényelmünk a fontosabb-e, vagy az, ami a gyereknek javára válik?